"A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem."
(Bibó István)
Határon túl, a Vajdaságban születtem. Tizenhárom éve költöztünk át férjemmel az anyaországba. 1956-ről tanultuk, de csak keveset és lopva. Nem azok az idők voltak Szerbiában, amikor „magyarkodni” lehetett. Háború volt, szegénységgel és bizonytalansággal átszőtt hétköznapokban éltünk, és csak vágytunk a szabadságra.
Mi a szabadság? Ha szabadok vagyunk azt tehetjük, amit csak akarunk? Úgy élhetünk, ahogy akarunk? Egy „normális” országban azon rágódhatnánk, anyagilag szabadok vagyunk-e, azzal foglalkozhatunk-e, amit szeretünk.
Mi nem ilyen országban nőttünk fel.
Olyan országban nőttünk fel, ahol a nacionalista eszmék háborúba és tömegmészárlásba torkolltak; ahol félve használtuk az anyanyelvünket; féltettük apáinkat, testvéreinket és osztálytársainkat a háborútól; nem tudtuk, lesz-e pénz másnap kenyeret venni; és azt sem, hogy tényleg Dunába lövik-e a hidakat Újvidéken...
Dunába lőtték.
Még ma sem fogom fel, hogy ez nem egy mozifilm volt, hanem a valóság. Légiriadók, kaotikus áttérés egyik partól a másikra „kompon”, folyóba zuhanó biciklik, egymásra szerbül üvöltő emberek, akiknek megártott a nap és a politika. Csak álltam a parton, és kívülállóként próbáltam figyelni a káoszt.
Eszembe jutott, amikor Budapesten, a Duna-parton néztem a Gellért-hegyet, és azt kívántam, bárcsak ne érne véget a tanulmányi út, amivel egy hetet ott tölthettem. Bárcsak élhetnénk egy olyan helyen, ahol nem kell attól félnem, hogy a születendő fiam egy olyan háború áldozata lesz, amihez semmi köze.
És eszembe jutott az este, amikor még gimnazistaként megnéztük férjemmel a Brave Heart-ot, a végén Mel Gibson üvöltött: FREEDOM, mi pedig egymást átölelve sírtunk. Fájt a kilátástalanság, és hogy milyen keveset tehetünk a saját szabadságunkért.
Később, végzős egyetemistaként, a Milosevic elleni tüntetésen éreztük, hogy tettünk érte! Ugyanazokkal a könnyes szemekkel haladtunk a tömegben, idős nénik integettek az ablakból, szendvicseket és innivalót hoztak az emberek. Történelmet írtunk, azt hittük, "felszabadultunk". Megnyílt előttünk a világ, már mentem is Bécsbe ösztöndíjjal diplomamunkát írni. Visszatérve Szerbiába rá kellett jönnöm, nem sok minden változott, egy fejet levágtunk, nőtt helyette több...
Döntöttünk, eljöttünk!
Milyen jó volt átköltözni az anyaországba, színházba járni, "magyarul létezni", „otthonra” találni! (Az állampolgársági procedúra szenvedéstörténetét inkább igyekszem elfelejteni...)
Hálás vagyok, hogy a gyermekeink már most nagyon sokat tudnak az 1956-os szabadságharcról, hogy az anyanyelvükön beszélhetnek félelem nélkül, és csak reménykedem, hogy ebben a kultúrában nőhetnek majd fel, SZABADON.
Ha szeretnél még több vajdasági vonatkozású cikket olvasni, ajánlom:
"Ez a hely a lehetőségek országa."
szerkesztő, szövegíró
Ha tetszett, amit olvastál, nagyon örülnénk a megosztásnak és a hozzászólásnak!
HA MÉG TÖBB MOTIVÁCIÓRA VÁGYSZ,
kövess bennünket Facebookon, Instagramon és Pinteresten!
