Még fekete volt a künn, de ő vörösleni látta az ég alját. Tán csak az ősök vére forrt lelkében. A gladiátor, ki szabadságáért küzd ma meg. A vitorlák, mint büszke hattyúk fehérlettek a hajnal vizén. Még visszalépett egy percre. Hátát nekidöntötte az ajtónak, két markában tartva a kilincset. Lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott.
– Koncentrálj! Kon-cent-rálj! – ismételte fogcsikorgatva.
Kimerült volt. Pedig annyira akart pihenni. De a vihar… Ő is eljött mára. Alaposan felkorbácsolta az éjszakát. Még egy utolsó mély lélegzet, aztán indulás!
Feltépte az ajtót és nekilódult. Súlyos léptekkel haladt a part felé. Aztán hirtelen… – De, mi ez? – kérdezte hangosan. Elszörnyedve látta a testvérhajók partra vetett romjait. – A vihar! – állapította meg a csatateret látva. Nemtelen csatában győzte le őket az éjszaka leple alatt. Ellenfelek voltak bár, de nem ellenségek. Vajon az ő hajója állva maradt még? Ha igen, akkor bosszút áll a társakért!
Feltódult a vér a tüdejébe, ökölbe szorult az egész teste, s bikamód indult tovább. A stégen már futólépésben haladt. Rémült sirályok rebbentek szerteszét a szélrózsa minden irányába. Könnyű pihék szállingóztak alá a nyomukban. Egy hajót őrző kutya csaholása verte fel végleg a környéket.
– Megvan! Még megvan! Ott áll a gyönyörűségem! Jaj, csak ne legyen semmi baja! – kiáltotta önkívületében. Felduzzadt a szemhéja, s kibuggyanó könnycseppek sorlánca gördült végig az arcán, mint mikor vasmacska ereszkedik a mélységbe. Talán csak a menetszél csalta ki.
Lendületből ugrott, s úgy száguldott végig a himbálódzó hajótesten, mint kötéltáncos a manézs felett. A tatnál aztán visszafordult, s térdre rogyott a főárboc tövében. – Köszönöm! – úgy mondta, mint egy imát. Pár pillanat telhetett el így…
Aztán megfeledkezett úriember mivoltáról, s könyökhajlatból törölt végig az arcán, majd tenyerével is letakarította könnyeit.
– Győzünk. Ma győznünk kell! – szólt benne halkan, de határozottan a fogadalom, miközben ökleit rázta maga előtt.
Papp Zoltán - The Life Explorers