Régen sírtam már egy (mese)film végén... A férjem is sírt, és még sok szülő, akik szintén azokra gondolhattak, akiket elveszítettek az elmúlt évek során.
A gyerekeket csak a csontvázvilág ragadta meg a Coco című mesefilmből. Különösen az a jelenet, mikor szó szerint leesik a csontváz álla.
A többi poénon nem sikerült nevetniük. Legalábbis az én hat és nyolcéves gyermekeimnek még nem ment át ez a humor. Meg is kérdezte a fiam, miért és min nevettek párszor a többiek.
A motivációs üzenet viszont jól értelmezhetően benne volt. Ennek örülök, mert tudatosítja a gyerekekben (is), hogy fontos küzdeni az álmaikért. Élni kell a lehetőséggel! De azt is bemutatja, hatásosan, hogy nem mindenáron.
A mesefilm nem hagy mély nyomot a gyerekeinkben, esetleg a csontvázak még eszükbe jutnak. Nem sikerült emlékezetes szereplőket kreálni. A főhős kisfiú szimpatikus, de ennyi. Az őt kísérő kóbor kutyus pedig nem volt kifejezetten szerethető és vicces sem.
Coco azokat az érzéseket és értékeket mozgósította, amiket nehéz megértenie még egy kiskamasznak is. Ez a mese inkább ránk, szülőkre hatott. Rám nagyon!
- Anya miért sírtál? - kérdezte a nyolcéves kisfiam.
- Mert több olyan számomra kedves ember van, aki nincs már köztünk, csak az emlékeimben élnek.
Élnek? - hasított belém a kérdés….
Olyan kevés az időnk. Felgyorsultunk a világgal együtt. Nem sikerül (legalábbis nekem) életben tartani azok történetét, aki elmentek, akik fontosak voltak.
A mese éppen a család fontosságáról, az elhunytak emlékezetben tartásáról szól. Ezt jóváhagytam, de nem érintett meg különösebben a történet. Egészen az utolsó nagyjelenetig… Amikor is Coco dédmama próbál visszaemlékezni az édesapjára.
Na akkor tört a mécses... Nem tudtam visszatartani a sírást és a lelkifurdalást. Utoljára Rúzsa Magdi Magdaléna estjén törtek így rám az emlékek...
Láttam magam előtt újra szertefoszlani a csontvázat, akit elfelejtettek rokonai a mesében. Belém hasított az érzés, hogy én is megfeledkeztem...
Ott és akkor megfogadtam, nem hagyom eltűnni a szeretteim emlékét. A történeteiknek élnie kell bennünk tovább. Lehet, hogy nem állt közel hozzám a nagyapám vagy nagyanyám, de részeik annak, aki vagyok. A gyerekeim szinte semmit sem tudnak róluk. A homályba vesztek...
A mese végén „megelevenedtek”, akiket nagyon szerettem. Mosolyogtak rám „csontvázként”. Ők eszembe jutnak, de nem elégszer!
- Anya, mi is ilyen csontvázak leszünk, miután meghalunk?
- Angyalok, lelkek vagy csontvázak? Nem tudom, mik leszünk, fiam! De egy biztos, szeretném, ha az emlékeitekben élnénk tovább. Sokáig élnénk tovább…
Ez a mese felrázott. Üvöltött a fülembe a fájdalmas felismerés: megfeledkeztem a családomról… A rokonaim emléke ott él a szüleimben, de ez nem elég. Bennem is élniük kell. Legalább a nagy ünnepeken MESÉLNI kell róluk.
Lehet, hogy önvédelemből hárítok, fáj a szerbiai múlt, de meg kell barátkoznom a saját "történetemmel".
A vesszőparipáim, amire másokat is mindig buzdítok, az állandó fejlődés és a jelen tudatos megélése. Ezzel is a jelenre és a jövőre koncentrálok, de elsiklik a múlt…
Pedig olyan sok szempontból fontos. Jöhetnék a harmadik nagy vesszőparipával, az önismerettel, ami elengedhetetlen a boldogságunk és a sikereink tekintetéből. Ehhez viszont meg kell, hogy nézzük, honnan jöttünk és mi formált bennünket azzá, akik most vagyunk; mit szeretnék és nem szeretnénk átörökíteni a gyermekeinkre…
Régóta motoszkál bennem, hogy „interjút” készítek a szüleimmel is. Meséljenek a gyerekkorukról, a meghatározó emberekről és eseményekről.
Így lesz ez karácsonykor!
Coco felszólított. Emlékezni kell a családunkra!
Ezt a szokást tovább kell adni, hagyományt teremteni. Hogy majd az unokáim és annak unokái is emlékezzenek rájuk. És emlékezzenek rám is...
Fotó: YouTube
szerkesztő, szövegíró, tartalommarketing-blogger
OLVASD EL EZEKET AZ ÍRÁSOKAT IS:
Ma már büszke vagyok a hegeimre
Ha tetszett, amit olvastál, nagyon örülnénk a megosztásnak és a hozzászólásnak! :-)
HOGY NE MARADJ LE A LEGFONTOSABBAKRÓL!
HA MÉG TÖBB MOTIVÁCIÓRA VÁGYSZ!
Kövess bennünket Facebookon, Instagramon és Pinteresten!
