Elméletben mindenki tudja, hogy a megbocsátás művészetét naponta gyakorolnia kell. Dühvel, haraggal a szívünben nem tudunk tovább lépni, jól aludni, bármi értelmeset alkotni.
Az viszont kevésbé nyilvánvaló, hogy legfőképp - és elsősorban - magunknak kell megtanulni megbocsátani saját hülyeségeinket, tévedéseinket. Hiszen ha ez nem megy, akkor másnak sem tudjuk igazán, a lelkünk mélyén, elengedni a „bűneit”.
Sokféleképpen képesek vagyunk büntetni magunkat, például: pénztelenséggel, rossz kapcsolatokkal, „nem engedhetem meg magamnak” felkiáltással (éppen akkor, amikor valamit szeretnénk magunkért tenni). Sokféle látszólagos feloldozást is könnyen találunk magunknak. Ilyenek a: csokifüggőség, evéskényszer, vásárlási láz, amiről könyvtárnyi szakirodalmat lehet olvasni.
A lényeg azonban az, hogy felismerjük és elismerjük azt, ami van: hiba történt, amit mindenekelőtt meg kell bocsátani, aztán lehet csak jól kijavítani.
A „hogyan” azonban már nehezebb kérdés akkor, amikor elvisznek az érzelmeink, kifordulunk magunkból. Sok oka lehet az önsorsrontásnak és az önostorozásnak, aminek utána tudunk nézni meditációban magunk is, vagy segítséggel (például egy kineziológiai kezelés során).
A gyors megoldás mindig az, ha magunkba nézünk. Lelassítjuk a légzésünket, áttérünk hasi légzésre (ha valaki énekel, vagy jógázik, akkor ezt már rutinosan teszi). Ha felmerül bennük bármilyen érzés, kép, gondolat, ami valamilyen múltbéli, negatív tapasztalaton alapul, engedjük el. Majd mantrázzuk a következőt: „Befejezem az önbüntetést. Megbocsátok magamnak.” Ezt akár naponta ötvenszer is elmondhatjuk magunknak, hogy agyunk tényleg elhiggye, és engedje a pozitív érzelmek és gondolatok előtérbe kerülését.
Narancsik Ágnes
narancsik.agnes@fejlodom.hu
www.fejlodom.hu
(Képek forrása: www.exploringyourmind.com; www.greatergood.berkeley.edu)
