Ez a könyv játék a szöveggel, a testrészekkel és velünk: olvasókkal.
Harminc novella található a kötetben. Minden fejezet egy testrész története, átvitt vagy szó szoros értelemben. Megható, helyenként bizarr női és férfi sorsok tárulnak elénk. Belelátunk a szereplők gondolataiba, megismerjük legféltettebb titkaikat. Ilyen például a gyermekére visszaemlékező tanárnő esete, a férje sem tudja, hogy szült már egyszer. Mézeskalácsokat süt éppen, mikor eszébe jut a múlt. A köldök története szomorúan szép hasonlattal ér véget.
„Olyan lett mindegyik kalács, mint egy kerek has, a kiolvadt gyöngy helyén az üres köldökkel.”
Fontos játékszabály, hogy figyelni kell a motívumokra és szereplőkre. Előbukkannak többször is. Apró részletekből áll össze a teljes kép, a (szöveg)test és mondhatni egy regény, ami tele van érzésekkel, fájdalmasan szép pillanatokkal, titkokkal és meghökkentő fordulatokkal.
Megmaradt bennem a mell története, amikor az öregedő, régen egymásba szerelmes férfi és nő találkozik. Visszaemlékeznek arra, mit szerettek a másikban a legjobban. A férfi persze, hogy a nő kebleit. Csókolózni kezdenek, a férfi már csúsztatja is a kezeit a blúz alá, amikor olyasmi történik, amire nem is számítanánk:
„A kéz megáll, a melltartó lekerül. A férfi először csak érzi a különös, lapos bőrt, aztán oda is néz. A beszüremlő, sápadt fényben látja, hogy a jobb mell helyén egy tízcentis, széles öltésekkel varrt gyöngyházfényű heg van. És a mellkas teljesen sima, mintha sohase domborodott volna ott semmi.”
A férfi fel kell, hogy dolgozza az emberi élet törékenységét és végességét.
Mindegyik szereplő fájdalmasan vágyakozik valamire, legyen ez: szerelem, gyermek, siker, egyszóval a boldogság. Közben látjuk, mennyire egyedül vannak, magányosak – függetlenül attól, hányan veszik körül őket, mit csinálnak éppen.
„A kilövellés előtti másodpercekben David kitépi magát a lányból és félrefordul, saját kezébe veszi a hímtagját. Ezt fontos leírni, mert ez mindig, kivétel nélkül mindig így zajlik. David az élvezet pillanatában mélységesen magára szokott maradni.”
A történetek nem felhőtlen örömmámorról szólnak. Mélabús pillanatokat ragad meg a szerző, amibe egy kis pajkosságot majd az elbeszélő visz. Ez a mindentudó elbeszélő élvezi és mutatja a hatalmát. Olyat tudunk meg, amit a szereplők vagy csak később, vagy sohasem. Interakcióba lép velünk: sejtet, kiszól hozzánk, és gondolkodásra serkent.
„Azon tűnődöm, vajon felbukkan-e ez a rövid barna hajú szereplő másutt is. Na felbukkan?”
Ne ijedjetek meg, nem egy posztmodern irodalomelméleti kihívás a könyv. Megcsap a posztmodern szele is, de csak a frissességet hoz, és nem vesz el az olvasás élményéből. Egyszerűen azt érzed, nem vagy egyedül, ott van melletted valaki, akivel együtt nézed a történeteket, figyelitek, milyen kiszámíthatatlan az élet.
„A sors viszont jóval ravaszabb nála: az elbeszélőt még csak-csak el lehet téríteni, a sorsot soha.”
Vagy:
„Ha az olvasók repülni tudnának, beláthattak volna a szobába. De nem tudnak, így megint rám, az elbeszélőre kell hagyatkozniuk (...)”
Ha ti is szeretitek egy könyvben, hogy nem csak a szívetekre hat és érzelmileg felkavar, hanem az agytekervényeiteket is megmozgatja, ajánlom nektek napjaink népszerű írónőjének, Tóth Krisztinának a könyvét.
A Pixel olvasása közben végig az járt a fejemben, milyen rövid is a mi időnk itt a földön, és milyen rosszul használjuk ki. Őszintén és szívvel kellene élni: megragadni a lehetőségeket, nyitni a világ és egymás felé, és főleg afelé a személy felé, akit szeretünk.
„És ugyanúgy megkívánta a nőt, mert még mindig ugyanúgy szerette, a szerelem tudniillik nem múlik el, hiába is bástyázzuk körül érvekkel és népes családokkal az ellenkező állítást.”
Milyen egyszerűek is lennének így a hétköznapok. Az élet viszont másként működik: egyszer fenn, egyszer lenn, s ha elfelejtjük megélni a boldog pillanatokat, kiestünk a játékból.
szerkesztő, szövegíró
