Én is büszke anyuka vagyok - nem rosszabb a lányom senkinél. Csak a jegyei kicsit rosszabbak. De szeretném belekiáltani a világba, hogy mi a gyermekünk is szuper gyermek!
Évzáró utáni este. Nézegetem a Facebookot (mert részben ez a munkám is) - és azt látom, hogy minden második post valamiféle csupajeles, színkitűnő, dicséretes, ötöshalom bizonyítványról szól. Szuper gyermek, szuper eredményekkel.
És Isten látja lelkem, nem irigylem senkitől!
Nekem van egy kilenc éves lányom. Mi is kaptunk bizonyítványt. Mi is, akiknek nem lett színötös. De szeretném belekiáltani a világba, hogy mi a gyermekünk is szuper gyermek!
Egyedi és megismételhetetlen emberke, aki legalább annyit küzdött, mint a többiek. Sőt, talán többet, éppen azért, mert nem ment minden simán. Éppen azért, mert lehet, hogy egy olvasmányt többször kellett elolvasnia. Vagy egy szöveges példát többször kellett átszámolnia. Vagy a nyelvtan szabály nem elsőre volt érthető. Vagy a német szavakat esténként az egész család tanulta. Vagy... , vagy nem tudom. Vagy valami hiba csúszhatott a gépezetbe. Talán több megértés kellett volna neki. Vagy kicsit lassabb tempó, talán nem mindössze egy-egy nap egy-egy új betű megtanulására. Talán nem a római számokkal való számolás lett volna (még) a lényeg. Nem tudom, de biztos az Ő hibája, hogy nem kitűnő. Ha más meg tudta csinálni, neki is meg kellett volna!
Nem rosszabb Ő senkinél. Csak a jegyei rosszabbak. És keresem a hibát - magamban.
Hol rontottam el?
Vajon kevesebbek vagyunk attól, hogy először rocky-ra járattuk, ahhoz volt kedve. Illeszkedjen be, minden osztálytárs oda akart járni, hadd menjen.
Vajon kevesebbek vagyunk attól, hogy később sakkra járattuk? Azt mondták, az jót tesz a mateknak, meg a logikának.
Vajon kevesebbek vagyunk attól, hogy szinkronúszni járattuk? Azt mondták, kell a mozgás, mert ugye egész nap csak a padban ül, és mert a vízben forgás, lubickolás mindenfelé jót tesz az olvasásnak. És ez a kislány télen, a hidegben is kinti medencében edzett, hetente kétszer két órát. Nagyon keményen. (Én nem tudtam volna megtenni…)
Meg balettra járattuk. Mert az minden mozgás alapja. Legyen tartása annak a gyereknek!
Meg különtanárhoz járattuk. Aki segített neki. Merthogy - emlékszel - nem ötös mindenből. Épp ezért kellett a különtanár. Hogy tart(has)sa a tempót.
És rengeteg vita a férjemmel, aki este kilenckor még nyomja vele a matekot. Egyrészt persze hálás vagyok, hogy nem a kocsmában ül, hanem a gyerekkel tanul, másrészről megszakadt a szívem, hogy a gyerek már sírva fakadva próbál olvasni, számolni. De nem megy, vagy csak nehezen… Ő bent sírt én meg kint. Épp magamat sajnáltam akkor. Nagyon.
Hétvégén - néha - templomba mentünk. Imádkoztam. Sokat. Érte, értünk - hogy a suli után is legyen még családunk. Legyen kinek, kivel tanulni.
De ez a gyerek, az én kis szuperemberkém ezüst és aranyérmes lett a kerületi sportversenyeken. Az iskolát képviselte. Aztán bronzérmes lett valami másik versenyen. Az iskolát képviselte. Aztán aranyérmes lett a budapesti döntőn. Az iskolát képviselte. Csak remélni tudom, hogy kicsit talán önmagát is képviselte. Mert ez a teljesítmény nem a suliból jött ki, hanem belőle! Az én kis szuperemberkémből!!!
Hát, ilyen a mi nem kitűnő bizonyítványunk!
Ő az én tökéletlen lányom. Van négyese, sőt egy hármasa is. Kövezzétek meg, nem kitűnő. De nekem a legszebb, a legokosabb és a legnagyobb teljesítményt Ő rakta le idén az asztalra. Helytállt. A maga módján. Kitűnően!
Köszönöm kislányom, hogy ma én tanulhattam valamit - Tőled!
Egy harmadikos kislány anyukája
(Budapest, 2015 júniusa)
Fotó: Czeglédi Zsolt, MTI
