Juhász Annát az irodalombarátoknak már nem kell bemutatni. Hazánk nagy történelmi kávéházaiban szervez kiváló kulturális rendezvényeket, könyveket szerkeszt. Édesapja a kétszeres Kossuth-díjas, Baumgarten-, valamint József Attila-díjas (és még sorolhatnám) költőnk: Juhász Ferenc.
Ezzel a családi háttérrel adott volt számodra az irodalommal való foglalkozás, vagy azért voltak szakmai kitérők?
Szakmai kitérők nem voltak, inkább az út – amin mindannyian járunk –, volt a kérdés; és hogy megtalálom-e azt a sugallatot, ami aztán a kiteljesedésünkhöz vezet. Akik szerencsésebbek, könnyebben rálépnek, van akinek göröngyösebb, van akinek simább az útja. Nekem adva van vagy volt, ahogy mondtad, egy bensőséges viszony az irodalommal és a művészekkel. Mégis: amíg gyermek voltam nem éreztem azt a teremtő gazdagságot, ami körülvett, hisz az volt a természetes közegünk. Csak később döbbentem rá, hogy mit is jelent ez. Kamaszkorunkban otthon éreztük magunkat ebben a világban a nővéremmel együtt, aki egyébként orvos lett, mint édesanyám. Ebből is látható, hogy nálunk mind a két vonal nagyon erős. Még egy kis családi kitérő: édesanyám (dr. Kilián Katalin – a szerk. megj.) egy német nemesi családból származik, a Kilián családból. Parfümkedvelőknek ismerős lehet a név, illetve hazánkban az első könyvterjesztő cégek egyike is a Kilián családé volt. Tehát az anyai ágban is benne volt az alkotás és a könyvek szeretete. Nem véletlenül találkoztak ők ketten, a szüleim.
Az édesapám viszont egy olyan életet kapott, ahol neki kellett egy óriási ugrást, dolgot megtennie. Az az ő fantasztikus tehetségének köszönhető, hogy egy mosónő és egy kőműves gyermekeként, képes volt alkotni, felismerni magában az alkotást.
Az én helyzetem egészen más, mert én már egy hatalmi pozícióban lévő embernek - a szó kulturális értelmében - lánya vagyok. Amekkora lépést ő megtett Biától a Kossuth-díjig alig húsz évesen – na, ekkorát soha sem tudnék ugrani. Viszont definiálni magamat ebbe a beleszületett közegbe megpróbálom. Lépésről lépésre egyre jobban alakul ki a kép, hogy miképp tudom továbbadni, amit én kaptam. Ami nekem természetes volt kiskoromban, az másnak nem adott. Az motoszkált a fejemben, hogy ezt hogyan lehetne mindenkinek megmutatni. Én ezt tartottam, tartom járható útnak, és láthatóan jól érzem magam benne.
A Hadik Kávéházban ülünk most, ahonnan elindultak az irodalmi estek. Hogy jött az ötlet, és hol tart ma a kávéházi kultúra felélesztése?
2010-ben megnyílt a Hadik Kávéház. Érdekes, hogy én pedig pont itt szemben lakom. Sokaknak ismerős lehet az érzés, hogy vannak dolgok, amik megérlelődnek bennünk, például amikor egy táskát kinézünk egy kirakatban, három napig gondolunk rá, visszamegyünk és megvesszük. Elkezdünk olvasni egy könyvet, és letesszük. Majd kis idő után felkapjuk és azonnal magunkévá tesszük. Évekig a kávéház előtt sétálva mentem a munkahelyemre, és valahogy átjárt az érzés, hogy itt alkotott Karinthy, Kosztolányi; milyen alkotói élet volt ezen a helyen; hogyan lehetne ezt újra definiálni a XXI. században. Gondolataimban benne voltak a római egyetemi éveim, Szőnyi Zsuzsa néni és a Triznya-kocsma néven ismert irodalmi szalon, ugyancsak Rómában. Ebből írtam a diploma munkámat. Az a kérdés foglalkoztatott, hogyan lehet otthont biztosítani kultúrával embereknek, hogy lehet a művészetet vezető pozícióba hozni itthon. Mindenkinek elérhetővé tenni az irodalmat, függetlenül attól, hogy mivel foglalkozik, mindezt emberi történeteken keresztül - legyen az boldogság, esendőség, siker. Közben kiderült, a kávéház művészeti vezetőjét, Bosznai Tibort, ismerem. Átbeszéltük a programot, tetszett neki, így indultunk öt évvel ezelőtt. Emlékszem, az első este előtt nagyon izgultam, papírból olvastam, kerestem a helyemet. Házigazdaként úgy alakult ki a saját helyem a kávéházban, hogy valahol félúton ülök a közönség és a fellépők között, ezzel jelezve, azokat a kérdéseket igyekszem feltenni, amit a közönség tenne fel. Átadom, ami a befogadó és az alkotó között van. Nagy öröm számunkra, hogy a megnyitás óta minden estünk telt házas. A művészek is szeretnek ide járni, mert ez nem egy kötött fellépés, inkább egy bensőséges, nappaliban zajló beszélgetéshez hasonlít. Öt év nagyon hosszú idő. Éppen egy könyvet szerkesztünk a kolléganőmmel az ötödik születésnapra, novemberre, hogy legyen a Hadik Irodalmi Szalonról valami kézzelfogható, maradandó.
Mesélj arról, hogy a vendégek kiválasztása hogyan történik?
Először listát készítettem, és nagyon sok név volt előttem. Kit is hívjak meg: Esterházy Pétert, Szőnyi Zsuzsát vagy Spiró Györgyöt? Az első, múltidézős Szalon estünk után a program témáihoz a saját életemet vettem alapul; a fontosabb szereplőket, epizódokat vettem elő. Szerettem volna bemutatni, ki kivel van jóban, kik hatottak egymásra: például római emigrációs este is volt, többek közt Szőnyi Zsuzsa nénivel és Csorba Lászlóval; az elsők között volt itt kedves barátunk Csányi Vilmos, akinek a nyolcvanadik születésnapját jövő héten ünnepeljük. Itt volt Alexander Bródy is, Bródy Sándor unokája; de fiatalok is: Hámori Gabriella, Karafiáth Orsolya, Verebics Kati, hogy megnézzük, hogyan hatnak egymásra fiatal, tehetséges alkotók.
A Szalon kedvenc tematikája a visszatérő: Generációk estje sorozatunk. Régóta izgatott, hogy más művész családok életébe bepillantva megnézzük, ők hogyan viszik tovább, amit otthonról kaptak. Itt volt például Esterházy Péter a fiával, Marcellel, Cserhalmi György Sára lányával, vagy legutóbb Trokán Péter Anna lányával. Megható volt látni, milyen bensőséges a viszony közöttük, Cserhalmiék például végig fogták egymás kezét. Az ilyen intim estekkel sokkal közelebb kerülnek hozzánk, más szemmel nézünk rájuk. Mi is egy belső körbe kerülünk a beszélgetések által.
Kulturális menedzser vagy elsősorban, de szerkesztőként is dolgozol. Jelenleg milyen könyvön, és melyiket emelnéd ki az eddigiek közül?
Hat évig hazai könyves vásárokat szerveztem, könyvkiadókkal dolgoztam, így kerültem közelebbi kapcsolatba a szakmával. Egy ideje a Libri kiadói csoporttal gondolkodhatom közösen, nekik köszönhetem, hogy a könyves munka másik oldalát is megismerhetem közelebbről. Megtisztelő volt számomra a feladat, hogy Vásáry Tamás életrajzi kötetét lektorálhattam, ő egy csodálatos ember.
Zenei területen is izgalmas utazás volt Szikora Róbert hatvanadik születésnapjára megjelentetett Ünnep című kötet. Egy hihetetlenül erős ember, aki egyfajta melegséget ad ma is sokaknak.
Életfeladat számomra édesapám könyvének a létrehozása. Elkezdett foglalkoztatni, hogy azok a történetetek, amik nálunk ebédkor, a mindennapokban előjönnek - Tamási Árontól Nagy Lászlón át Pilinszky Jánosig -, fontos irodalomtörténeti adatok. Elkezdtük diktafonozni, rendezni munkáit, előkerültek régi dokumentumok, fényképek, levelezések, versek. A közösen készítendő könyvvel célom: egy nagy alkotó közelében élve átadni az embereknek, ki ő.
Édesapám prózai szövegeiből az idei Könyvhétre jelenik meg egy kötet, aminek összeállítását és lektorálását végeztem.
Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy tele vagy kultúra-alkotó energiával. Honnan meríted ezt a sok erőt? Van időd a feltöltődésre?
Valóban nagyon sok minden van az életemben, de én ezt szeretem. Ha egy otthonülős, csendes típus lennék, valószínű, nem így élnék. Az alkotói tűz és a szenvedély, ami apuban benne van, a nővéremben és bennem is fellelhető, de másképp. Engem az tölt fel, ha látom, hogy az ember szívét ki lehet nyitni az irodalomra és kultúrára. Mindenki életében korszakok vannak, nálam ez most egy nagyon aktív időszak. Nehezen, de azért próbálok másra is időt szakítani: elmenni egy kellemes vacsorára, beszélgetni. Vannak vágyaim, hogy mit szeretnék tíz év múlva csinálni, akkor már hangsúlyozottabbnak látom például az írást. Egy biztos: mindig az irodalom és művészet lesz az élet-tevékenységeim középpontjában.
A szüleid szerelmi története romantikus, mesébe illő (azonnali egymásra találás, szerelem és boldog házasság). Az ő kapcsolatuk, az a minta, amit otthon láttál mennyire befolyásolja a te szerelemről alkotott képedet és a kapcsolataidat?
Nagyban befolyásolja. Azt gondolom, hogy a mi korosztályunk sajnos küzd ezen a téren. Van előttünk/ előttem egy kép, amit te is mondtál, óriási egymásra találás, szerelem. Ne felejtsük el, hogy ez mindkettejük második házassága, az elsőnél voltak nehézségek, de mégis maradt bennük hit. Édesapám egy nagyon határozott ember, ő megismerkedésük estéjén megkérte Édesanyám kezét és három hónapon belül összeházasodtak. Ez 1978 nyarán történt; most 2015 van, és az egymásba vetett hit ma is tart. A versekből is ki lehet olvasni, ez egy tényleg működő testi-lelki szerelem, ami közelről nézve és figyelve: fantasztikus. Ehhez a mintához adta magát az irodalmi közeg, elkezdtem olvasni, ott volt: Anna Karenina, Bovaryné. Foglalkoztatott, hogy is működik egy kapcsolat: féltékenység, szenvedély, elvágyódás egy nem működő házasságból, és szerelem, egymásra találás. Otthon egy bázist láttam, egy működő dolgot, ahol igazából nem nagyon volt veszekedés. Nem volt opció, hogy egymást bántsuk. Azt látom magam körül, hogy ez a fajta összetartás nehezen kialakítható a mai világban, ahol minden arról szól, hogy van egy jobb és újabb. A legtöbb fórumról ömlik ránk: minden gyors, instant, most jó. Ha ez már nem jó, akkor ott egy másik, mindenki helyettesíthető, nincs meg a stabilitás. A rengeteg lehetőség közt, valahogy mégis magányosak az emberek. Az elmélyülés, az ember-ember közti kapcsolat, a beszélgetés hiánya jellemző. Az egymásba vetett hit is hiányzik. Így nehéz megtalálni az igazit.
A napokban hallottam egy kiváló módszerről, amit egy kedves barátom javasolt. Ha valaki már elkeseredett a párkeresésben vagy belefáradt abba, hogy mindig jön egy újabb felszínes kapcsolat, írjon egy listát, amin az életében már régóta jelen lévő férfiak/ nők vannak. Olyanok, akik ismerik őt korábbról, nem csak az aktuális énjét, vagy annak csak egy oldalát, hanem már van közös történetük. Közöttük keresgéljen; kipróbált recept, működhet.
Mit üzennél a Blans.hu olvasóinak: mi a sikeres, magabiztos nő titka?
Mindannyiunk életében vannak adottságok: ez lehet olyan tényező, amibe beleszületünk, de lehet egy közeg, amit magunkénak érzünk. Jönnek az impulzusok folyamatosan: szeretek sportolni, olvasni, színházba járni, vagy nem szeretek; kiharcolom, hogy lejárhassak sakkozni vagy nem. Alakul a képünk magunkról, a világról - sajnos egyre kevesebb könyvvel, de reméljük, ez változik. Emlékszem, amikor én elkezdtem az irodalmi szalonokat, tízből nyolc ember azt mondta, ezt hagyjam, senkit nem fog érdekelni. Most látjuk, szerencsére nem lett igaza a „hitetleneknek”: a művészet igen is népszerű ma is, hisz a rendezvényeink telt házasak. Tehát amikor azt érezzük, hogy valamire rátaláltunk, akkor higgyünk magunknak.
Fontos a szüleink véleménye, a barátaink véleménye, de igazából egyedül hozunk meg döntéseket az életünkben. Onnantól kezdve, hogy megszülettünk, egyedül küzdünk a túlélésért, ugyanúgy az utolsó percben is egyedül leszünk. Azon az úton, amin megyünk majd jönnek emberek: barátok, szerelmek, családtagok, de a döntéseket nekünk kell meghoznunk; és ha tetszik egy út, akkor arra kell menni!
szerkesztő, szövegíró
További Juhász Annával kapcsolatos írások:
