„Ma már büszke vagyok a hegeimre.”

Interjú egy fiatal szervátültetett lánnyal, Varga Virággal

2017. április 17.

„Azt hiszed, ilyen csak a filmekben történhet meg, de ha a valóságban mégis megesne, biztosan nem te, vagy a hozzád közel állók lesznek az áldozatok.”virag39focim.JPG

Varga Virág huszonöt éves. Az ELTE-n szerzett jogi diplomát. Az elmúlt öt évben olyan betegségek jöttek az életébe, amelyeket inkább csak a mozivásznon, vagy a kórházi sorozatokban látunk. Rengeteg testi és lelki fájdalmon esett át ez a szép fiatal lány, de minden alkalommal felállt. Eltökélt célja, hogy minél több hasonló helyzetbe került embernek segítsen. Számomra ezért példaértékű.

Ismerjétek meg Virágot és a történetét!

 

Derült égből...

Egy ártatlannak tűnő hasmenéssel indult el a lavina 2012-ben. Virág másodéves volt az egyetemen. Azt gondolta, csak a vizsgaidőszak miatti stressz okozhatta:

„Sokat fogytam, de más tünetem nem volt. Büszke is voltam magamra, milyen jól működik az edzésem és a diétám. Akkor már kezdett gyanússá válni a történet, amikor az XS-es méretű ruhák is leestek rólam, hisz soha nem voltam az a nádszál alkat. Vizsgaidőszak után jobban lettem, azt hittem, csak a stressz okozta a hasmenést.”

Virág elment egy „vizsgafelejtő táborba”, de már az édesanyját kellett hívni, mert mindkét lába óriásira dagadt. Az orvosok találgattak, de semmi biztosat nem tudtak mondani. Több vizsgálat után végül tükrözéssel derült ki, hogy ez Crohn-betegség.

„A legborzasztóbb az volt, hogy el kellett fogadnom, ez a betegség örökre szól. Azonnal szteroidot kaptam, ami segített, de azóta sem szeretem. Depressziót okozhat, és a nagyobb mennyiségtől hatalmas lesz a fejem. Volt egy időszak, amikor minden nap lefotóztam, mekkorát nőtt. Ezt nagyon nehéz nőként megélni.”

A Crohn-betegség egy pszichoszomatikus jellegű betegség. A lelki hátterét is ki kell(ene) deríteni, valamint csökkenteni és / vagy kezelni a stresszt. A mai világban ez elég nehéz vállalkozás. Virágnak is ott voltak a kemény és feszült vizsgaidőszakok az egyetemen, a többiről még nem is beszélgettünk.

Így történhetett meg 2015 végén, az államvizsgák alatt, hogy eljutott a végső kimerültségig. Így emlékszik rá Virág:

„Ősszel kezdődtek az államvizsgák, az első kettőt kiváló eredménnyel teljesítettem. Hülyére tanultam magam, iszonyúan fáradt voltam már. A harmadiknál gyanús lett a hasfájás. A lábam is bedagadt, és nagy lila foltok jöttek ki rajta, begyulladtak az erek. Ismét szteroidokat akartak adni. Egyértelműen elutasítottam. Azt mondták, ha nem veszem be, egy hónapon belül, éppen karácsonyra, nem fogok tudni járni, így nem maradt más választásom.”

 

Májátültetés, azonnal!

Nem sokkal később, 2016. január elején, Virág belázasodott. Az orvosok azt gondolták, influenza, hisz más tünete nem volt. Nem múlt a láz, vért vettek, annyira rossz volt az eredmény, hogy már nem hagyhatta el a kórházat. Egyszemélyes kórterembe került – mint később kiderült, a saját védelme érdekében. Nem tudta sem ő, sem a szerettei, mi történik. Sajnos az orvosok is csak találgattak.

„Szepszisem volt, de leukémiára is gyanakodtak, és sok minden másra. Nekem már összefolytak a napok és az események, nagyon lázas voltam. Lázcsillapítót nem is kaphattam a rossz laboreredmények miatt. Ekkor hallottam először a priznic szót, egész éjszaka hideg vizes lepedőbe voltam beburkolva. Nem tudtam aludni, remegtem, mindenem fájt. Nem is fogtam fel, hogy időközben már a Transzplantációs Klinikára kerültem. ”

Virágnak csak emlékfoszlányai vannak erről az időszakról. Egy kedves orvos, akit azóta a megmentőjének hív, a családja és a barátja, akik aggódva állnak körülötte, és a fájdalom... Beszéltek neki a májjal kapcsolatban valamiről, de nem értette, mi történik.

Arra viszont tisztán emlékszik, hogy az orvos közölte vele, most aludni fog, megkönnyebbül, és amikor felébred, sokkal jobban lesz.

Akkor holnap találkozunk - ezzel a mondattal köszönt el a szeretteitől.

Az orvosok éjszaka felhívták a családot és a barátját, hogy menjenek be azonnal a klinikára, és úgy búcsúzzanak el Virágtól, hogy nem biztos, hogy túléli az éjszakát.

Túlélte, de nem ébredt fel. Még egy hónapig mélyaltatásban volt.

A szervei elkezdtek leállni. A gépek tartották életben. Egyetlen esélye az életben maradásra az azonnali májátültetés volt. Felkerült a várólista élére.

Egy anya mindent bevetve, a végsőkig küzd a gyermekéért. Virág anyukája hitt abban, hogy a lánya életben marad és meg fog gyógyulni. Agykontroll segítségével látta is maga előtt a jelenetet, amikor közlik velük, hogy megérkezett a máj. Minden tőle telhetőt megtett a család és Virág barátja. Felváltva voltak mellette a Klinikán, és otthon egymás kezét fogva mantrázták a pozitív mondatokat, amiket tovább küldtek az ismerősöknek is. Csakragyertyákat gyújtottak. A kórházban egymást váltva olvastak fel Virágnak, beszéltek hozzá és fogták a kezét.

A máj a harmadik napon, 2016. január 19-én, megérkezett, és bő hatórás műtéttel megtörtént a sikeres májátültetés.viragelotte_utana.jpg

 

Egy új szerv, egy új élet

„Én csak a szeretteim elmondása alapján tudom, mi történt velem ebben az egy hónapban. Annyira meghatott, hogy így mellettem álltak, és küzdöttek értem. Anyu örömmel mesélte el, amikor már fel is tudtam fogni, hogy érkezett meg az én új májam Belgiumból. Szerencse, hogy Magyarország benne van az Eurotransplant programban. A donoromról csak annyit tudok, hogy egy 30 év körül nő volt. Bevallom, azóta egy kicsit belgának is érzem magam.” - mondja Virág.

A történet nem volt ennyire egyszerű. Amikor betették a májat, kiderült, hogy túl nagy, nem lehetett bezárni Virág hasát. A belga hölgy nagyobb termetű volt, mint ő. Egy hétig speciális hálóval fedték be a hasát, amíg el nem dőlt, mi a megoldás. Feladta a leckét a Transzplantációs Klinika orvosainak is, folyamatosan konzultáltak mind a hazai, mind nemzetközi kollégáikkal, mikor úgy döntöttek végül, nincs más megoldás, le kell vágni az egyik májlebenyt, hogy össze tudják zárni Virág hasfalát. Ilyen eset, az orvosok elmondása szerint, még nem fordult elő a klinika történetében.

Ezt követően – a komplikációknak köszönhetően – még két hétig altatták Virágot, és további egy hétig lélegeztető gépen volt. A felébresztés után egy-másfél hétig azt sem tudta hol van, mi történt vele. Így emlékszik azokra a napokra:

„Beszélni nem tudtam a gégemetszés miatt, kiderült mozogni sem, az izmaim elsorvadtak egy hónap alatt, és újra kellett tanulnom járni. Hallucináltam az erős altatószerek miatt. A hatásuk olyan, mint a drogé. Elvonási tüneteim is voltak. Nem értettem, mi zajlik körülöttem. Felismertem a szeretteimet, de nem tudtam velük sehogyan sem kommunikálni. Azt hittem, egy adott pillanatban, hogy én örökre így maradok, hogy valami nagy baj van velem. Arra jutottam, nem akarom ennek kitenni magamat és a családomat. Azon gondolkodtam, hogyan vethetnék véget az egésznek... Szerencsére utána folyamatosan tisztult a tudatom. A szüleim alig merték elmondani, hogy mi történt velem. Végül kérésükre a csodálatos orvosom mondta el, aki akkor szombaton felvett a klinikára. Édesapámat akkor láttam először sírni, bár akkor még nem értettem, hogy pontosan miért.”

Amikor eljött a nap, hogy Virág anyukájával beszélgetve felfogta, mi történt, elkezdett zokogni. Csak nézte a telefonon az üzeneteit, mennyien szurkoltak neki az életeben maradásért.

Nagy küzdelem várt még rá. Újra kellett tanulnia a végtagjait használni. Az első apró öröm akkor jött el, mikor fel tudta emelni a karját. Azután a rollátor lett a legjobb barátja. Lépésről lépésre fejlődött és erősödött. Március végén – még kerekesszékben – elhagyhatta a kórházat. A felépülés otthon folytatódott.

Virág a mai napig rendkívül hálás az orvosainak, a nővéreknek és a gyógytornászának.

„Fantasztikus emberek dolgoznak a Transzplantációs Klinikán. Különösen az intenzív osztályon. A kiemelkedő szaktudásuk mellett kedvesek, törődőek voltak velem és a családommal. A főorvos azt is megkérdezte tőlük többször, hogy rendesen ittak és ettek-e. Elküldte őket haza pihenni. A gyógytornászom is mindig türelmes és bátorító volt velem. Nem csak a testem, de a lelkem gyógyulásában is segített.”

virag34interju.JPG

 

Vissza a hétköznapokba a transzplantáció után 

Nem volt egyszerű Virágnak visszarázódni a hétköznapokba. Szinte minden mozdulatához segítségre volt szüksége. A szülei itt is egymást váltva hónapokig segítették mindenben, illetve volt, hogy a barátja emelte fel, ha mosdóba kellett mennie, vizet adott neki, ha szomjas volt, sétálni vitték a Kopaszi gátra.

Ahogy teltek a napok, ő erősödött, a körülötte lévő emberek viszont elfáradtak. A szülei minden nap ott voltak a kórházban, anyukája főzött és enni vitt neki (a kórházi étel Virág szerint is ehetetlen, vagy ha ehető, nem lehet vele jóllakni). Motivált maga körül mindenkit, tartotta magát, de a végére kimerült. Akárcsak Virág barátja, Gábor. Sok volt neki, ami történt, különösen lelkileg. A barátok száma is megcsappant közben.

Amikor élet és halál között lebegett, rengetegen gondoltak rá, írtak neki. Volt aki imadélutánt szervezett a gyógyulásáért. Később jött egy-két telefon tőlük, de alábbhagyott az érdeklődés.

„Azt tapasztaltam, nem a bajban ismerszik meg az igaz barát, hanem amikor annak vége van, amikor már nem vagy érdekes. Rájöttem, kik az igaz barátaim, ők itt maradtak mellettem. Ez az időszak nehezebb volt számomra, mint a kórházi felépülés, pedig az sem volt egyszerű, főleg amikor átkerültem a sebészetre. Nyáron a barátommal is szakítottunk, sok volt ez neki is. A végén már csak a beteget látta bennem, nem a nőt.”

Virágra még várt két államvizsga. Nagyon fontos volt, hogy kezelni tudja a stresszt, és ne hatalmasodjon el újra a Crohn-betegség. Pszichológus segít neki ebben a mai napig. Próbálkozott a mozgással is, jógázott, de sérvet kapott és műteni kellett. Még ki kell találni, milyen mozgásforma felel meg neki. A felnőtt színező az egyik kedvenc stresszoldója, anyukájától kapta.

Ma már csak kéthavonta jár kontrollra, a gyógyszerek szedése mellett. Kerülnie kell a gyulladást kivált(hat)ó ételeket. Ebben azért elég rugalmas, ismeri a határait. Nagyon kell ügyelnie a higiéniára. A kezét naponta többször fertőtleníti. A lakását is mindig tisztán kell tartani.

Virág anyukája ügyvéd, munka mellett nem tudott sokat besegíteni a házimunkába, ezért takarítót kerestek. Volt egy nő, aki azért utasította el a munkát, mert nem akart egy májátültetettnek dolgozni. Hogy miért? Mert esetleg hepatitisz miatt volt szüksége szervcserére, amelytől persze mindenki tart.

Szerencsére kevés ilyen hozzáállással találkozik Virág.

Eszébe jut közben egy másik kellemetlen élmény. Az a fél év is nehéz volt, amikor még maszkban kellett járnia.

„Borzasztó volt az elején. Látványosan megnéztek az emberek. Beléptem egy boltba, megállt az élet, abbahagyták a beszélgetést, csak álltak és bámultak. Azt hiszem, az lehetett a fejükben, hogy veszélyes vagyok rájuk nézve, megfertőzhetem őket. Közben éppen a fordítottja igaz: ők a veszélyesek számomra. Minden köhögés és tüsszentés betegséget okozhat nálam a gyenge immunrendszerem miatt. Az emberek nem figyelnek arra, hogy elforduljanak, vagy a kezüket a szájuk elé helyezzék, tisztelet a kivételnek.”

Virág napjai a küzdelemről és kitartásról szóltak. A mai napig nagyon oda kell figyelnie magára, az életmódjára.

Hogy mi tartotta / tartja benne a lelket?

„Sokszor nagyon fájt a testem, és szenvedtem lelkileg. Volt úgy, hogy az államvizsgát is fel akartam adni, de eszembe jutott, amit végig tudtam csinálni a kórházban, amellett eltörpült minden más probléma. Apukám szokta rám mondani, hogy makacs vagyok, amit akarok, mindenáron elérem. Azt hiszem, ez a makacsság sokat segített. A kórházban, azokban a kritikus órákban, pedig az segített a túlélésben, hogy éreztem a családom és a barátaim szeretetét.

Tisztán emlékszem egyik hallucinációmra. El akartam hagyni ezt a világot, ahol annyira belefáradtam az életbe. Először egy olyan szürreális ugrálóvárban találtam magam, ahol az altatásra váró gyerekek voltak. Játszottunk, sok volt a feltűnően lila és sárga szín, a körvonalak egybemosódtak. Egyszer csak azon kaptam magam, én nem tartozom oda, nem érzem jól magam, én már felnőtt vagyok. Mentem tovább egy szűk folyosón, aminek az egyik oldalán volt egy keskeny ajtó, sárga fonal vezetett ki rajta. Úgy éreztem, a fonal után kell mennem. Ott várnak engem, ott minden sokkal jobb és könnyebb lesz, de nem fértem árt, túl keskeny volt az ajtó. Közben átjárt az érzés, hogy nem is mehetek, mert a családom és a barátaim nagyon várnak vissza. Kristálytisztán emlékszem, éreztem a szeretetüket.”

Kevés ember érti meg, min ment keresztül. A családján kívül egy ilyen ember van, a barátja, Gábor. Szakításuk után fél évig bírták egymás nélkül, és kibékültek. Nem tudják, mit hoz a sors, de most úgy érzik, összeköti őket, amin keresztülmentek, és csak együtt igazán boldogok.

Megkérdezem Virágot, mi a legnagyobb boldogság számára a barátain és a szerettein kívül. Csillogó szemekkel válaszol:

„Azok a pillanatok, amikor újra normálisnak érzem magam. Amikor nincsenek tünetetek és fájdalom, csak fekszem a strandon vagy bulizom a Szigeten, úgy mint minden más normális fiatal.”

virag-fuggoleges.JPG

 

A „miért én?” helyett 

Hajlamosak vagyunk beleveszni a „miért én?” kérdésbe. Tudjuk, hogy sok értelme nincs, mégis önostorozzuk magunkat. Virággal sem volt ez másként, de szerencsére a céljai és a vágyai kizökkentették.

„Sokáig kerestem a választ, miért pont velem történt mindez? Mit ronthattam el? Már nem erre keresem a választ, inkább arra, miért maradtam életben. Nem tudom még pontosan, miért, csak azt tudom, több lettem. Talán nem fellengzős, ha azt mondom, bölcsebb lettem. Kaptam egy új lehetőséget. Most sokkal jobban értékelem az életet! Minden nap szeretnék valami tartalmasat tenni, és segíteni másoknak, akiknek ugyanez a sors jutott. Megtapasztaltam, milyen lehet meghalni. Én ettől már nem félek. Inkább csak attól, hogy nem leszek elég jó arra a feladatra, amiért életben maradtam.”

Eleinte próbálta kitörölni az emlékeket. Elutasította, hogy a hasonló helyzetben lévő fiataloknak segítsen, önkéntes munkát vállaljon. Úgy érezte, teljesen más a történetük, ő nem várt egy új szervre, neki azonnal kellett. Ráadásul átaludta az egészet. Ahogy telt az idő, megbékélt a sorsával és önmagával. Minden megváltozott benne. Például az, nőként hogyan látja magát:

„Nőként sokáig semminek éreztem magam. Kilencven kilóra híztam a klinikán a vizesedés miatt, sokszor tehetetlennek éreztem magam. A hasamon ott vannak a hatalmas vágások, amiket nagyon szégyelltem, és rejtegettem is tavaly nyáron. Azóta sok fiatal szervátültetettel beszélgettem. Tudom, min mennek keresztül, mennyi erő kell ehhez az élethez. Az idén januárban ünnepeltem az első szülinapom az új májammal. Annyira jól sikerült, boldog voltam, hogy élek, és átéreztem, mennyi mindent tettem azért, hogy élhetek. Megváltozott bennem a betegségemhez való hozzáállásom. Megszerettem magam, úgy ahogy vagyok. Van egy óriási vágyam, egy fotókampány, amelyben mi, szervátültetésen átesett nők megmutatjuk a hegeinket. Nagyon sokan nem tudják elfogadni őket, és plasztikáztatnak inkább. Én is azt hittem, ez így lesz, utáltam őket. Úgy örülök hogy, ez megváltozott bennem: ma már büszke vagyok a hegeimre.”

Virág a Trappancs Egyesületben vállalt önkéntes munkát, ahol felkészítik a fiatalokat a szervátültetésre, és a műtét utáni rehabilitációban is segítenek nekik. Egy jóügy nagyköveteként pedig támogatja őket, hogy kijuthassanak a Szervátültetettek Világbajnokságára Malagába.
Szeretné felhívni az emberek figyelmét arra, hogy a transzplantáció nem valami emberen túli, megfoghatatlan dolog. Bárkivel megeshet, és ez nem azt jelenti, hogy onnantól megáll az élet. Ettől nem válik senki „földönkívülivé”.

„Azt szeretném tudatosítani az emberekben, hogy a szervátültetés tényleg életet ment. Én is ennek köszönhetem, hogy itt vagyok most. Sokan elutasítják, hogy a szerveiket vagy a családtagjaik szerveit felhasználják. Nem értem, miért, hisz így nyerhetne némi értelmet a halál. Ugyanez a helyzet a véradással is. Olyan kevesen veszik a fáradságot. Erre is óriási szükség van. Figyeljünk oda jobban egymásra!”

 

 

 

Rizsányi Rózsa

szerkesztő, szövegíró, tartalommarketing-blogger

 

A képekért és a videóért HÁLÁS köszönet Sándor-Bujáki Andreának!

 

Ha szeretnél még több életigenlő és motiváló interjút olvasni, ezeket ajánlom:

A néma műsorvezető megtalálja a hangját

A fájdalmas veszteség után dupla öröm

A túlélő focista

 

Ha tetszett, amit olvastál, örülnénk a megosztásnak! :-)

 

HOGY NE MARADJ LE A LEGFONTOSABBAKRÓL!

Íratkozz fel hírlevelünkre!

HA MÉG TÖBB MOTIVÁCIÓRA VÁGYSZ!

Kövess bennünket Facebookon és Instagramon!

fitmindpicilogo.jpg

 

 

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://fitmind.blog.hu/api/trackback/id/tr6212429679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2017.04.17. 23:12:47

Gratulalok, sok erot, kitartast kivanok!

fénycsepp 2017.04.18. 10:21:13

Sosem értettem, hogy szegyellheti valaki a hegeit; nekem is van, nem is egy, nem szeretem őket, de nem szégyellem magam miattuk, hiszen nem tehetek róluk.

A maszk ügy felháborító, meg egy ékes példája az emberi hülyeségnek.
-->
süti beállítások módosítása