Szeptemberben beérik mindaz, amiért dolgoztunk az év első felében. Év elején megálmodtuk, hogy mit szeretnénk elérni, miben szeretnénk változtatni. Fogadalmakat tettünk, és aztán belső küzdelmekkel, lelki munkával és sok fizikai aktivitással dolgoztunk a sikerért. Eljött a szüret ideje.
Vajon tényleg képesek vagyunk elfogadni az eredményeket, amiket elértünk? Vagy másra számítottunk? Többre, jobbra, szebbre? Nem azt kaptuk, amit vártunk? Esetleg fel is vagyunk háborodva azon, hogy többet érdemelnénk? Vagy épp ellenkezőleg? Úgy érezzük, hogy nem is érdemeljük meg a sikert, mert csak véletlen, hogy összejött, és különben is, lúzerek vagyunk, legközelebb biztos nem sikerül.
Egész kicsi gyerekként mindennek örültünk, amit kaptunk. Bármilyen csekélységgel képesek voltunk órákig eljátszani. Ha valamit ügyesen csináltunk, dicséretet kaptunk, így megerősödtünk abban, hogy anya, apa elfogad, szeret minket. De mi történt, ha valamit elrontottunk, vagy a tiltás ellenére mégiscsak megtettünk? Megvan az a kép, amikor karba tett kézzel áll a kisgyerek dacosan a szülővel szemben, aki csak mondja a magáét, hogy "látod mit csináltál már megint"? És a gyerek legközelebb azért is újra megteszi, amit nem szabad, feszegeti a határokat.
Ha egy szülő automatikusan ismétli a saját szüleitől megtanult nevelő szándékú mondatokat, megvan az esélye annak, hogy belecsúszik az érzelmi zsarolás és megalázás csapdájába. "Nem szeretlek, ha ezt csinálod". "Fújj, undorító vagy." Ha sokat hall ilyen típusú mondatokat a gyerek, akkor előbb utóbb azt tanulja meg magáról, hogy elfogadhatatlan és szerethetetlen, főleg akkor, ha valami újat akar kipróbálni.
Felnőttkori viszonyulásunk az újhoz, a változásokhoz nagyrészt annak függvénye is, hogy a felnőttek hogyan reagáltak a határok feszegetésére tett kísérleteinkre. Lelkiismeret-furdalást érzünk-e akkor, ha valamit másképp teszünk, mint ahogy elvárják tőlünk - gyerekkorban a szüleink, tanáraink, később a főnökeink, a párunk, a vevők, üzletfelek stb.? Vagy éppen ahhoz szoktunk hozzá, hogy a terveinket, szándékainkat a következő mondatok kísérik: "Ugyan már, kisfiam/kislányom, nekem sem megy, hogy képzeled, hogy pont neked sikerül?"
Lépünk, hasnyálmirigyünk állapota, érzékenysége megmutatja, hogy mennyire gondoljuk magunkat, terveinket és tetteinket elfogadhatónak. Ha képesek vagyunk magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk, akkor vagyunk képesek megengedni másoknak is, hogy olyanok legyen, amilyenek. Vagyis akkor tudunk elfogadóak és befogadóak lenni.
Szeptember a lép és a hasnyálmirigy megújításának időszaka. Érdemes ilyenkor egy kis időt szánni arra, hogy elcsendesülve végiggondoljuk, hogy is állunk saját magunkkal. Elfogadhatóak-e az eredményeink, elfogadhatóak vagyunk-e saját magunk számára? Vagy esetleg rendszeresen keresztbe teszünk magunknak, nehogy véletlenül boldogok és sikeresek legyünk? Másokat hibáztatunk a bukásokért? Megérdemeljük a sikert? Le tudjuk szüretelni az eredményeket és örülni neki? Van olyan ember a környezetünkben, családunkban, akit képtelenek vagyunk elfogadni? Vajon miért? Nem felel meg annak a képnek, amit alkottunk róla? Nem felel meg az elvárásainknak?
Nem véletlen, hogy a hasnyálmirigy a cukor, szénhidrát feldolgozásának képességéért felel. A hasnyálmirigy gyengeségének, alul-vagy túlműködésének alapvető kérdése: El tudom-e fogadni magamat, a jót, az édeset az életemben? Vagy már túl sokat nyeltem, a túl sok keserűség, tehetetlenség, visszafojtott harag és düh lehetetlenné teszik, hogy örüljek az élet adományainak?
Az önvizsgálathoz számos módszer áll rendelkezésre, de szakember segítségét is érdemes kérni. A lényeg: jussunk el odáig, hogy szeressük és elfogadjuk magunkat és az eredményeinket olyannak, amilyenek; és váljunk nyitottá az új és jó iránt, ami örömöt okoz nekünk és másoknak is.
Narancsik Ágnes
narancsik.agnes@fejlodom.hu
www.fejlodom.hu
(Képek forrása: Pinterest)
