Tölts minőségi időt a pároddal is!

Mi marad, ha kirepülnek a gyerekek?

2016. július 07.

Nem mindegy, mi marad miután kirepülnek a gyerekek! Egy csendes, néma űr, vagy két életvidám ember, akiknek rajtuk kívül is van KÖZÖS témája és életcélja.

rovinj_focim.jpg

Menj férjhez mielőbb, és szülj gyerekeket. Szeresd őket, ahogy a szüleidet is, de a legfontosabb ember az életedben a férjed legyen. A szülők egyszer elmennek, a gyerekek kirepülnek, és ti ott maradtok ketten.” - mondta az én bölcs Mandikám, aki a második anyukám és a pótnagymamám is volt.

A sors fintora, hogy ő soha nem ment férjhez, és gyermeke sem született. Talán pont ezért látta ilyen jól – outsiderként – ezt a „prioritást”.

Tinédzser voltam még, nem igazán ért(h)ettem, amit mondott. Mandikám pedig már tizenöt éve elment, nem tudtam vele megosztani az érzéseimet és kételyeimet, mikor anya lettem.

Mielőtt a fiam megszületett volna, fel sem merült, hogy ki a „legfontosabb” számomra. A férjemmel a gimiben jöttünk össze, húsz éve tart ez a kapcsolat. Együtt jártunk egyetemre, költöztünk Magyarországra, kezdtünk új életet, és lettünk szülők. Ő nekem a legjobb barátom, a szeretőm, a szerelmem, a férjem, a gyermekeim apja, aki ismeri minden gondolatom és rezdülésem.

Sok kihívás és próbatétel volt az életünkben a gyerekeink születése előtt, minddel megküzdöttünk.

A szülővé válás volt az a pont, amikor majdnem feladtuk. Két kialvatlan felnőtt, aki egy, majd két kisgyermek körül „pattog”. Szoptatás, hasfájás, fogfájás, mellgyulladás, mind-mind egyenlő a nem-alvással, ez pedig sok konfliktussal. Először közöttünk, majd a nagyszülők között, és végül teljes a volt a káosz és a kétségbeesés.

Azt hittük, ez lesz életünk legboldogabb időszaka, ehelyett egyre távolabb kerültünk egymástól...

Nekem elég volt a gyermekeim ölelése, feltöltött minden huncut mosolyuk, boldogság volt, ha ettek és aludtak eleget. Hogy életem társa közben, mit érzett, milyen vágyai voltak, háttérbe szorult; beszélgetni is „elfelejtettünk”. Altatás után, ha maradt még néha erőm, olvastam, e-maileket írtam.

A nagyszülők távol élnek tőlünk, egy országgal odébb, így nem tudtak átszaladni, hogy egy kicsit levegyék a terhet. Bébiszittert fogadni egyrészt luxusnak éreztem, hisz „nem dolgoztam”, otthon voltam, az én feladatomnak éreztem a gyerekek gondozását. Másrészt, ha nagyon őszinte szeretnék lenni, nem is volt bennem késztetés a párommal való kimozdulásra. Nem akartam lemaradni a gyerekek életében semmiről. Egyébként is, ha nagy ritkán elmentünk együtt vacsizni – a szomszédos utcába –, amíg a nagyszülők tartották a frontot, másról sem beszéltünk, csak a gyerekekről.

Annyian elmondták, hogy ezzel nagyon óvatosnak kell lenni, nem szabad egymásról megfeledkezni, és mégsem sikerült erre figyelni, mi is beleestünk ebbe a csapdába.

Szerencsére ez a sztori happy enddel - nem pedig válással - végződik!

Eljött az a pillanat, amikor már azt érzetem, szétesek, megőrülök, nem megy tovább. Ekkor került az életünkbe egy „tündér” bébiszitter, aki még a jófej fiait is hozza kisegítőnek, ha kell. A gyermekeim is kaptak egy pótnagymamát és két pótnagybácsit. Ami a legfontosabb, szépen lassan, mi is visszakaptuk egymást a férjemmel.

Azóta együtt edzünk, újra járunk színházba és koncertre. Nyáron pedig miénk a világ, második tinédzserkorunkat éljük. A gyerekek két-három hétig a nagyszülőknél vannak Szerbiában, mi pedig jövünk-megyünk, bulizunk, olvasunk és sokat alszunk.

Múlt pénteken elmentünk a horvát tengerpartra egy hosszú hétvégére. A gyerekek születése előtt Istria volt a nagy kedvenc. Ismét Rovinj macskaköves utcáin andalogtunk kéz a kézben, beszélgettünk, sütkéreztünk a tenger partján, este pedig táncba vitt a párom.

Olyan jó ilyenkor feltöltődni! Újra az a két fülig szerelmes kamasz voltunk. Eltelt két évtized, érettebbek és bölcsebbek lettünk, a bónusz pedig két csodálatos gyermek, akiket imádunk. Ők akkor boldogok, ha mi is azok vagyunk.

Öröm olyan szülőket látni, akik a „kezdetektől” így gondolkodnak és cselekszenek; nem felejtik el a fáradt hétköznapokban sem, mennyire fontos az együtt töltött minőségi idő.

Mi – és ti –, akik tanultunk a hibánkból, megerősödtünk, és készen állunk az újabb kihívásokra.

Mandikám, már értem, amit mondtál!

 

Rizsányi Rózsa

szerkesztő, szövegíró

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://fitmind.blog.hu/api/trackback/id/tr508874054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
-->
süti beállítások módosítása