Az életnek fájnia kell?

Anya válaszol, ha tud...

2016. április 22.

Az élet osztja a pofonokat mindenkinek, felnőtt fejjel talán könnyebben „kezeljükezeket a helyzeteket, habár önámítás lenne azt mondani, hogy már nem fájnak úgy, mint rég. Pár napja átéltem újra, hogyan „fáj az élet” gyermekként.

sadfocim.jpg

Két hete annak örültünk, hogy a kislányom mindent egyedül „intéz” a mosdóban, hogy a fogtündér elvitte a kisfiam első két fogát és megtanult cipőfűzőt kötni. Persze közben volt több testvéri egymásnak-esés, hiszti és nyöszörgés... de megélni a fiam első csalódását az emberekben és a barátokban, az más! Az FÁJT, mindenkinek nagyon FÁJT!

Ott ültem mellette, öleltem, töröltem a könnyeit. Kérdeztem magamtól, hogyan tovább? Próbáljuk meg gyorsan elfelejteni az egészet, mint „rég”? Tereljük el a figyelmet, együnk egy jégkrémet, kapcsoljunk be egy kedvenc mesét, vagy nézzünk szembe azzal, milyen az Élet, milyenek az emberek, hogy nem mindenki fogja szeretni, sőt... A körülmények pedig néha úgy hozzák, mintha az élet sem szeretné...

Menjek bele, milyen volt nekem a nincstelenségbe és a háborúba születni, hogy a „barátok” néha hátba döfnek, hogy a boldogságunkra irigykedhetnek... Hogyan mondjam el, milyen gonosz is tud lenni a világ, amibe szültem őket, hogy ebben a „mesében” úgy tűnhet, nem nyeri el mindig méltó büntetését a rossz, és hogyan magyarázzam el, hogy ettől még az élet szép.

Elsőre furcsán hangozhat, de a fájdalomra – így negyven környékén – már nem úgy tekintek, mint ami feltétlenül rossz. (Nagyobb, személyes tragédia – hála az égnek – nem történt velem, erről nem nyilatkozhatok.)

Sokszor félrekommunikálunk, elsőre elbukunk, megbántunk, csalódunk, elhagynak és elhagyunk... Padlóra kerülünk, ezért „gyászolunk”, emésztjük egy ideig a dolgokat - ez természetes, ez kell. Csak ne maradjunk odalenn! Ezek az élethelyzetek lehetőséget nyújtanak a FEJLŐDÉSRE és a VÁLTOZÁSRA, arra, hogy általuk erősebbek és jobbak legyünk. Ahhoz, hogy „kezelni” tudjuk az általuk felszínre került érzéseket szembe kell nézni a körülményekkel, az emberekkel, de leginkább önmagunkkal. Ez a szembenézés hozhat el olyan változásokat, melyekkel újabb lépést tehetünk az ÖNMEGISMERÉS felé, ami által TUDATOSABB és – remélhetőleg – BOLDOGABB életet élhetünk.

No de mindent csak fokozatosan... A kisfiam még csak hatéves.

Először időt adtunk ennek a fájdalomnak. Kisírta magából az én fiam, elmondta újra és újra, mi történt. Végül rájöttünk, mit tehetett volna másképp, hogy a dolgok ne így alakuljanak. Megbeszéltük, másnaptól, hogyan lesz a „másképp”. Megpróbáltuk ezt a helyzetet is arra használni, hogy fejlődjön, hogy ügyesebb legyen. Egyelőre ennyit a fájdalomról, az Élet majd adja még a lehetőségeket, hogy tovább haladjon önmaga megismerése felé...

Azután elővettük azokat a „rosszkedv-űző” szokásokat: jöhetett a játék, a mese, a jégkrém... és jött a SZOROS ÖLELÉS, EGY MOSOLY, HEVES SZÍVDOBOGÁS, CSENDES MEGNYUGVÁS.

Átöleltük egymást hárman, az én kisfiam, az én kislányom és én.

SZERETEM ŐKET! Annyira, hogy az már néha fáj...

oleles2.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fitmind.blog.hu/api/trackback/id/tr688655290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
-->