„Soha ne felejtsünk el pozitívan gondolkodni!”

Interjú Huszty Dániellel

2016. január 03.

Sokszor halljuk: semmi sem lehetetlen, minden fejben dől el. Huszty Dániel, 24 éves focista története bizonyítja, hogy ez valóban így van. 2014. október 5-én este súlyos, halálos áldozattal járó autóbalesetet szenvedett. Élet és halál között lebegett; az orvosok húsz százalék esélyt adtak a túlélésre, és nulla százalékot arra, hogy újra sportoljon. Dani nem adta fel, hitt valamiben, ami erőt adott neki egy csodával határos felépüléshez. Ismét pályán van, újra játszhat és céltudatosabb, mint valaha.

danifocim.jpg

Dani, egy év telt el a baleset óta. Hogy vagy?

Köszönöm, most már jól. Úgy érzem, a balesetből adódó hátrányosságaimat sikerült behozni, megerősödtem. Szükség is volt rá, hisz 85 kilóról 65-re fogytam, elveszítve minden izmomat. Persze voltak olyan dolgok a sport terén, amik hosszabb ideig tartottak, de a helyzethez képest – azt gondolom – kihoztuk a maximumot. A hétköznapi, normális élethez pedig minden adott.

Eszedbe jut még az a tragikus este? Egyáltalán mire emlékszel belőle?

Az a szerencse, hogy nem emlékszem semmire. Az orvosok szerint nagy volt a túlélési akaratom, és ez minden mást elnyomott. Csak annyi maradt meg bennem, hogy szembe jön velünk egy autó, és egy éles fényt látok.

Sikerült megtalálni a vétkest, aki a balesetet okozta?

Sajnos nem, és legnagyobb döbbenetemre két hónap után lezárták a nyomozást...

A baleset után újra kellett éleszteni téged. Milyen sérülésekkel szállítottak kórházba?

A legsúlyosabb a belső vérzés volt, ki kellett venni a lépemet, a májamat pedig összevarrták. Mindkét lapockám és szinte az összes bordám eltört. A bordáim átszakították a tüdőmet, be kellett helyezni egy csövet, hogy szétfeszítsék. A kulcscsontom is eltörött, a jobb vállamról pedig letört a vállcsúcs, az összes vállszalag elszakadt. Odalenn, szerencsére, csak a tartó csontok sérültek: a medence és a szemérem csont tört el több helyen. Azért „szerencsére”, mert így legalább a labdarúgáshoz való visszatérést nem akadályozták meg a végtagtörések. Ilyen részletesen még nem fejtettem ki soha, mi is történt velem, mert túl büszke voltam ahhoz, hogy őszintén kitárulkozzam, és megengedjem, hogy sajnáljanak. Azóta eltelt egy év, ez már történelem számomra, most tudok róla beszélni.

Nem csoda, hogy a környezeted ámulattal figyelte, milyen sebességgel fejlődsz. Bő fél évvel a baleset után már pályán voltál. Hogyan sikerült ilyen gyorsan talpra állni, mi motivált?

Egyértelműen a foci. Öt éves korom óta ez áll az életem középpontjában. Láttam a csapattársaimat edzeni és mérkőzéseken, én is ott szerettem volna lenni velük. Az a helyzet, hogy nem is gondoltam bele, mekkora a baj. Inkább azt éreztem, hogy unatkozom, csinálni kéne valamit. Rendkívül türelmetlen típus vagyok, minél előbb jobban szerettem volna lenni. Sokszor kockáztattam is. Orvosi utasítást kaptam, hogy bizonyos gyakorlatokat nem szabad erőltetni, a focit inkább felejtsem el. Nem érdekelt, mennem kellett előre. Azt mondtam, hogy fél év múlva a pályán leszek.

collage.jpg

Kik segítettek át ezen a nehéz időszakon?

A kiváló orvosok, a családom és a barátaim. Ki kell emelnem az Újbuda Labdarúgó Klubot, akik mint egy család, teljes mellszélességgel álltak ki értem, a játékosoktól kezdve a vezetőségig mindenki. Garami Zsolt, erőnléti edző, mindvégig támogatott, és talált nekem egy kiváló gyógytornászt a Sport11 nevű sportközpontban, ő Péterfia Kata. Nekik köszönhetem a gyors felépülést. Ott is ragadtam a Sport11-ben, teremedzőként dolgozom a focizás mellett.

Milyen volt újra autóba ülni?

Nem sokkal a baleset után mentőautóba kellett ülnöm. A pécsi traumatológiáról, saját felelősségre, eljöttünk rehabilitációra Budapestre. Kikötöztet hátul, mint valami pszichiátriai esetet. Viccet félretéve, ablakkal és autókkal szembe nézve ültem, így gyorsan meg kellett velük barátkoznom. Ki kell emelnem a barátaimat, lakótársaimat, akik – amint lehetett – hoztak, vittek autóval mindenfelé. Kezdetben sokszor megijesztett a gyorsan közeledő, hirtelen lassító autók látványa. Fel kellett dolgozni valahogy a balesetet, ezért is szerettem volna mielőbb jogosítvány szerezni. Meg is lett, és az első kisebb koccanásom is bekövetkezett. Úgy érzem, ez kellett ahhoz, hogy végleg le tudjam zárni, ami velem történt. A balesetből megtanultam – sofőrként pedig tapasztalom is –, nem elég nekünk jól vezetni, mindenkinek felelősségteljesen, előzékenyen kéne közlekednie, vigyázni a másikra.


Hogy érzed, megváltozott a személyiséged a baleset után?

Sokkal jobban tudom értékelni a kisebb dolgokat is. Még jobban odafigyelek a környezetemre a közlekedésben, vagy a pályán játék közben. Régen is ilyen voltam, de ez most sokkal hangsúlyosabb. Jó lenne, ha mindenki így gondolkodna. Megfogadtam, hogy minél több dolgot szeretnék kipróbálni, átélni. Ezért is vállaltam egy kis szerepet az egyik kereskedelmi tévén futó sorozatban. Persze azt is megfogadtam, kevésbé leszek szókimondó, viszont ezt nem tudom egyeztetni a személyiségemmel. Maradtam az a néha fájdalmasan őszinte ember, aki voltam.


Hol tartasz most az edzéseket és a mérkőzéseket illetően?

Visszatértem oda, ahol a baleset előtt voltam, NB III-as osztályban játszom, a Budafoki MTE-Újbuda csapatában. Sajnos még kísért a baleset: sokan ez alapján ítélnek meg, nem pedig a teljesítményemet értékelve. Túl előzékenyen hagynának „pihenni”, hogy még ráérek, ne erőltessem magam; vagy az ellenfelek jobban kímélnek, mint régen. Nem érzem ezt szükségesnek.

Mi a végső cél, az álmod, amit szeretnél megvalósítani?

Mindig is nagy álmodozó voltam. A cél a legmagasabb osztály. Reálisan nézve a dolgokat, az NB II-es osztály az, amit el is tudok érni. Az NB I-es szint egy más világ, szerencse is kell hozzá. Emellett még nagy vágyam, hogy mielőbb családom legyen, ehhez igyekszem megteremteni a biztonságot. Hosszú távon mindenképpen sporttal, focival szeretnék foglalkozni, egyelőre nem tudom, milyen formában.


Mit üzennél a hasonló helyzetbe került sorstársaknak? Mi kell egy baleset után a gyors „újjászületéshez”?

Nagyon nagy akaraterő és céltudatosság kell, hogy fel tudjunk állni. Érdemes mindig kis célokat kitűzni, egyre nehezíteni őket, örülni a megvalósításnak, és haladni tovább előre. Ne elégedjünk meg azzal ami van. Az élet minden területén akarjunk többet. A legfontosabb: soha ne felejtsünk el pozitívan gondolkodni!

Megjelent a Blans oldalán

 

Rizsányi Rózsa

szerkesztő, szövegíró, tartalommarketing-blogger

 

Ha szeretnél még több életigenlő és motiváló interjút olvasni, ezeket ajánlom:

A néma műsorvezető megtalálja a hangját

A fájdalmas veszteség után dupla öröm

Egy fiatal szervátültetett lány újjászületése

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fitmind.blog.hu/api/trackback/id/tr998287206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
-->