Amerikából jöttünk

2015. december 24.

Milyen lesz majd az ígéret földje? Hányszor elképzeltem: felhőkarcolók, hatalmas terek, autók (és emberek), a boltok polcain hemzsegő kínálat, minőségi ruhák/ játékok jó áron... Majdnem ilyen lett. 

collage_focim.jpg

 Mindig azt hittem, első amerikai utazásom célpontja New York, Los Angeles vagy San Francisco lesz. Ehhez képest Texasban kötöttünk ki a férjemmel. Az idősebb sógorom esküvőjére kaptunk meghívást, aki egy Mexikóból származó lányt vett feleségül, így jutottunk el egészen a mexikói határig: Brownsville-ig.

A dátum először meglepett: november 24-e. Magyarországon ez nem éppen szokványos, de egy szavam nem lehet, hisz a mi esküvőnk január közepén volt. Szóval, érdeklődtünk: miért november? Kiderült, azon a héten sokan szabadságon lesznek, hálaadásra készülnek. Másrészt, az időjárás ilyenkor kellemes, 25 fok körüli, nyáron viszont akár a 40 fokot is elérheti.

Izgatottan vártuk az utazást. Kicsit meglepett, hogy túlzottan sok látnivalót még negyedszeri nekifutásra sem találtam böngészéseim során. Gondoltam, sebaj! A lényeg az amerikai életérzés megtapasztalása.

Sógorom már előre jelezte, Texas kicsit más, mint a többi állam: Everything is bigger in Texas.

Nem láttam még más államot, de az biztos, hogy nagyok az autóik és a tereik; szélesek az utak; minden nagy kiszerelésben kapható; sok az elhízott, nagy darab ember; az eladók kedvessége is tolakodónak hat néha európai szemmel. Szóval, tényleg minden nagyobbnak/ többnek tűnt.

A történet ott kezdődött, hogy a houstoni leszállás után (és persze egy éjjel nem alvás után) bevállaltunk egy három órás autókázást Austinba. Küzdöttünk az álmossággal. Többszöri megállás, kietlen és kicsit lepukkantnak tűnő benzinkutakon, egy-két koffein tabletta, és már oda is értünk a fővárosba.

Másnap reggel útnak indultunk a szomszédos pékségbe. A hatalmas szél miatt vissza kellett menni a szállodába az őszi kabátokért. Még jó, hogy elvittük, aznap volt az első fagy Austinban...

Megnéztük a számomra egyetlen igazán különleges látványosságot, a State Capitol épületét. Amerikai zászlók és a park zöld fái között egy impozáns épület, belépve tiszteletet követelő rendezettség, a falon pedig Texas minden kormányzójának komoly arcú festménye lógott (igen, ott volt az idősebb és a fiatalabb Bush is).

Kellemes volt barangolni a belvárosban, leszámítva a sokat reklámozott Hatodik utcát (6th Street), ahol koldusok, kijózanodó drogosok és alkeszok hunyorogtak a néha előbukkanó napsugártól. Lehet, hogy csak az volt a baj, hogy nappal jártunk ezen a nagyon híres utcán, éjjel biztosan hangulatosabb, de valahogy nem volt kedvünk visszamenni.

Ismerkedtünk a legnépszerűbb bevásárló helyekkel: Walmart, Whole Food, Dress for less, Macy's... Nagyon olcsó dolgokat véletlenül sem láttunk, de voltak frissen szelt zöldségek és ínycsiklandó gyümölcsök: mangó, ananász; és persze nagy kedvencem: az avokádó, minden formában. Itthonról áhítoztunk a zsírmentes natúr görög joghurt után, így mindennap ettünk is belőle. Nem illik kihagynom az egészségtelen, de finom Poptart-ot sem, aminek mindenki örült idehaza.

A negyedik napon kezdtük el csak igazán róni a mérföldeket: hat óra utazással jutottunk el a South Padre-sziget nevű helyre, a Mexikói-öbölhöz. Végre meleg volt! Pálmafák, kagylók és romantikus tengerpart.

mexico_collage.jpg

Sok időnk nem volt az andalgásra, csinibe öltöztünk, és újra autóban ültünk, a célpont a ház, ahol menyasszonyunk felnőtt. Vagyis, irány: Brownsville! Negyven percnyi autózással oda is értünk a főpróbára, a rehearsal dinner következett. Megismerkedtünk új, mexikói rokonainkkal és barátaikkal. Egy biztos, a stressz fogalma kicsit más arrafelé. Mindenki laza volt, nem pattogtak, mint mi magyarok a vendégfogadáskor. Az érezd magad otthon jelentését, komolyan gondolják. Biztosan ez a hosszú élet titka! Ezt bizonyítja, hogy a nagypapa 105 éves, és elragadó személyiség még mindig.

A nagy nap is elérkezett. Csodálatos helyen tartották az esküvőt. A kis szálló buja zöld növényzete elvarázsolt: pálmafák, egzotikus virágok. A golfpályákról ismert kicsi kocsikkal szállítottak bennünket a parkolótól az épületig (szerintem két perc séta lehetett egyébként). A lenyugvó nap fényénél keltek egybe sógoromék, és egyesült a két család. Egy esküvő önmagában is megható, de nem ez csalt könnyeket a szemembe. Látni – 18 év után – egymás mellett a három Rizsányi fivért, ez volt a nagy dolog!

A háború elöli menekülés, a kilátástalanság, vagy a szerencsét-próbálás vitt el bennünket szanaszét a nagyvilágba, nem tudom... nem is ez a lényeg; hanem az, hogy végre mindenki repülőre ült: Szerbiából, Magyarországról, Kanadából – és Texasban együtt volt a család!

El sem engedtük egymást egész éjjel! Táncoltunk: volt ott szerb és magyar zene, amerikai retro és friss slágerek, mi pedig csak táncoltunk... Már elment minden mexikói vendég (akik persze végigülték az eseményt), de mi roptuk. Mintha nem akarnánk, hogy véget érjen ez az este.

Az idő viszont nem ismer kegyelmet. Két napunk maradt.

Az egyesült családunk hová is mehetett volna másnap, mint Mexikóba. Nem mertek túl messzire vinni bennünket, csak a határ melletti kisvárosba. Az utasítás az volt, hogy senkire ne nézzünk, kérdésekre ne válaszoljunk, és főleg ne mosolyogjunk (ez nekem szólt).

Túléltük, vettünk szuvenírt, kóstoltunk mexikói ízeket; és elérkezett az utolsó nap. Kimentünk az óceán partra kagylókat gyűjteni, gyönyörködni, feltöltődni. Ez megalapozta a hangulatot a hálaadás vacsorához, ami Amerikában az egyik legfontosabb ünnep. A filmekből tudtuk, lesz pulyka, a megjelenés kötelező, mert ilyenkor együtt kell, hogy legyen a család. Már értem, miért...

collagetexas2.jpg

Körbeültük az asztalt, megfogtuk egymás kezét, és a menyasszony édesanyja elmondta, mennyire boldog, hogy bővült a családja, és hogy ilyen messziről eljöttünk mindannyian.

Filmkockaként pörögtek előttem az elmúlt napok emlékei: az esküvő; a három testvér egymás mellett; a fáradhatatlan, éjszakába nyúló partizás, az összetartozás jegyében; a keserédes szájíz, hogy ennek hamarosan vége...

Sokáig olyan volt a családunk, mint a mi Jugoszláviánk lett: széthullott. Csak a nosztalgia maradt a sokszínűségből és egységből. A hálaadás vacsorán, Texasban, forrtunk össze újra mi, Rizsányiak; és csatlakoztak hozzánk melegszívű, mexikói rokonaink.

A vacsora után ellátogattunk egy karácsonyi vásárra, majd sokáig sétáltunk a parton, beszélgettünk a jelenről és jövőről, csak múltat nem feszegettük.

Feltöltődve, emelkedett hangulatban értünk újra a hűvös Houstonba, utazásunk utolsó állomásához. A NASA Űrközpontjában „lebegtünk” tovább. Az ott töltött fél nap csak kóstolónak elég, majd a gyerkőcökkel folytatjuk a barangolást legközelebb. A belváros felhőkarcolóit is megnéztük, de annyira fáztunk, hogy csak pár percre hagytuk el a bérelt autónkat, és inkább bevonultunk "shoppingolni".

A reptér felé haladva újra és újra feltűntek a szélben lobogó amerikai zászlók. Aznap valahogy sokkal többet észrevettem. Végigpörgettem magamban az elmúlt tíz napot: de sokat autóztunk, mennyi mindent megéltünk, hol fáztunk, hol izzadtunk...

Hálás voltam az új élményekért, hogy ezzel az úttal is több lehettem, de nem babonázott meg az ígéret földje – legalábbis Texas nem.

Ettől függetlenül biztos vagyok benne: Amerika, jövünk még!

 

Rizsányi Rózsa

szerkesztő, szövegíró

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fitmind.blog.hu/api/trackback/id/tr468192800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
-->