Vízböjt és illatok

2017. február 26.

Az úgy volt, hogy eszem ágában sem volt semmiféle böjt. Aztán a 3 napos elvonulást követően, ahol oly sok minden megmozdult bennem, valamifajta hívást éreztem. Meg is kért Shivantar (aki biztos agybajt kapna, ha tanítógurumester meghatározást aggatnék rá), hogy nézzem meg, honnan ered ez a böjtre való rámozdulásom. Nem az életemben jelenlévő fájdalom elől akarok-e elmenekülni. Én viszont éreztem, hogy alapvető tisztulási és szembesülési vágyam van. Magammal. balatonfocim.jpg

És akkor önző módon lepasszoltam a gyerekeket és elvonultam Balatonra. 3 napos vízböjtre. Azaz 3 napig nem veszel semmi mást magadhoz, csak vizet. Az, hogy miért is jó ez a szervezetednek és az elmédnek, azt itt elolvashatjátok.

Igazából nem vártam semmit, de meglepett, hogy mennyire csak a fizikai tünetekkel vagyok elfoglalva. A tanulságok a 3. nap végén jöttek inkább, az addig eltelő időben nagy támaszom volt a víz, a Balaton vize. Hogy mennyire kötődöm ide, azt már megírtam itt vagy itt. De arra mindig rácsodálkozom, hogy a víz, mint áradó, hömpölygő, tömegként mozduló, és a természet rendjét követő létező, mennyire szépen leképezi az emberi lélek rezdüléseit.

A Balaton be volt fagyva. Nem kicsit, nagyon. Hiába szerettem volna pásztázni az oly ismerős és megnyugtató hullámzást, csak a dermedtség volt az, ami szembeköszönt. De hallottam repedéseket, nyílásokat és lyukakat, ahol fel-feltört a buborék, ahol kacsák és hattyúk játszottak a jég és a víz határán, és mindenek előtt, hallottam a madárcsicsergést. A fagyott felszín alatt készülődött a változás. A víznek azonban nem volt szaga. Egyedül a megmaradt nádasok és a kikotort csatornák iszapos, poshadt szagába tudtam kapaszkodni. Úgy ittam magamba, mintha azoktól vártam volna a táplálást.

befagyott.jpg

Mert más nem táplált, csak a víz. Jó érzés a vizet inni, mindig is szerettem, és akkor még inkább ízlik, amikor valamifajta hiánnyal társul. Régóta vagy keveset ihatsz. Most másfajta volt a hiány. De az íze ugyanolyan édes és áttetsző volt. A 3 nap alatt iszonyatosan fájt a fejem. Szét akart robbanni. Beleálltam, és ránéztem, hagytam, hadd menjen tovább. Jógáztam és meditáltam közben, persze vittem magammal illóolajokat is, hogy dolgozzam, de olyannyira érzékennyé vált a szaglásom, hogy nem tudtam velük mit kezdeni. Támadás lett volna a szaglóhámom ellen. Esténként viszont gyógyírként hatott a füstölés, és nem csupán a szaglórendszerem számára. Az athosi görög tömjén (Gábriel arkangyal keveréke: élet, újrakezdés) és a sztórax megnyugtatta a kiélezett érzékelésem. Semmilyen parfümöt nem akartam és tudtam volna használni. Az utolsó nap, amikor el kellett menjek emberek közé és narancsot vásároljak, nem éreztem magam elég erősnek. Ahogy felfújtam viszont a Jubilation 25 -öt (ja, Dvořák Hold-áriája ihlette, bocs), megteltem erővel, kitartással, egyszerre földelt le a chypre tölgymohás, földes illata és emelt fel valamiféle nemességbe és szüntette meg a sebezhetőséget.

Ahogy ott álltam megbabonázva azon a parton, ahol felnőttem nyaranta és ahol a gyerekeim nőttek fel, ahol Apám fenyőfája növekszik és aminek az 5 éves koromban megtapasztalt állapotával gyakran álmodom - rájöttem, hogy soha nem láttam még így ezt a helyet az elmúlt 40 évben. A nádasok tövig voltak vágva mindenhol. Nem csak egy-egy szakaszon - mindenhol. Így csupasz, áttekinthető, letisztított, megtisztított, minden felesleges múltttól megszabadított természet terült elém. Amiből aztán kisarjadhat az új.

fa16kep.jpg

És ez az élmény mozdított tovább a legnehezebb 3. nap délelőttjén. Merthogy nem másról szólt a vízböjtöm sem. A ki és megtisztításról, a lenyesegetésekről (vágyak, ízélmények, akarás, türelmetlenség), a tudatalatti megtisztulásáról, arról, hogyan mosott ki belőlem dolgokat a tiszta víz.

És ahogy ezt így átgondoltam, és éreztem a könnyeim sósságát, és öleltem a nagy fűzfát - éreztem megint, hogy a bennünk lévő víz, a kisírt könnyünk, a vérünk, nota bene az elengedett vizeletünk és a tenger, folyó, tó - ha mozogni tud, áramlani blokkok és gátak nélkül, az milyen áldásos.
És hogy ez mennyire nagyon rendben van így.
Nem telt le a 3 nap, egy óra még hátra volt, de nem bírtam, és megittam a narancslevet. És ez is jó volt, hogy elfogadtam a gyengeségem, a nem tökéletességem, és megengedtem magamnak, hogy így legyen. Hogy ezért ne nézzem le magam. Valaki azt írta nekem: le a kalappal. Csodálkoztam. Aztán az önbecsülésen és az önértékelésen kezdtem gondolkodni. Aztán azon, hogy nem is az éhség, hanem a monotónia és az ízek hiánya volt a leggyötrőbb. Hogy végül is mennyire szeretem a szépet és az ízletest....

Apró kis földi létem gyönyörei ezután a 3 nap után még csodálatosabbak. Ujjongok egy finom íz kapcsán, mosolygok, hogy milyen jó már, hogy érzek illatokat - és még megannyi csoda.

Na, most pedig hamarosan indulok a lányaimért, és mindezt éberen a szemem előtt tartom, mert nem is az a visszacsöppenés kijózanítósága, hogy belevetem magam Pest koszos utcáiba, és az emberáradatba, hanem amikor a tudatosságom és a türelmem két élénk, csupaszív, szenvedélyes nőpalánta teheti próbára.

 

Zene hozzá: Ibeyi

Egy francia-kubai ikerpár. (Apró mellékszál: elvesztették az apjukat és az idősebb testvérüket - vagy csak nekem fontos, hogy egy zenésznek élete is van, nem csak muzsikája? ). A zene egyfajta terápia nekik.
River (a szöveg is szép).

 

Lipovszky Csenge

 

(Forrás: Scent Poetry)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://fitmind.blog.hu/api/trackback/id/tr2112294301

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
-->
süti beállítások módosítása